Egy másik élet #13

Azt mondják legyen az anyának énideje. És én is ezt hangsúlyoztam minden kismamámnak. De ki vagy mi az az ÉN szülés után? Mostanság sokat foglalkoztat ez a kérdés. A terhesség, szülés, anyaság után egy új ÉN jön létre. De milyen új én? Újra kell magam definiálni és ez baromira nem könnyű. Hol, hogyan, mivel kezdjem? Mit kell csinálnom, hogy tudjam. Amit tudok, hogy csinálni kell, hogy a gyerekről legyen rendesen gondoskodva, szeretve, oda figyelve rá, kielégítve az igényei, a szükségletei.

A nap szinte azzal telik, hogy ez az énkeresés hátra szorul és működik az az én, aki szoptat, pelust cserél, etet, babakaját főz, vígasztal, altat, ölel, bújik, játszik, takarít, mos, főz, kutyákkal foglalkozik, tervez, ötletel,  próbál másokat támogatni, bevásárol. A tevékenységek listája hosszú.  A másik én meg azt sem tudja hol van, merre van az arra, milyen is ő valójában. 

A terápiákon mostanság erős témákat érintünk. Önszeretet, önértékelés, az új én az én esetemben, felelősségvállalás, önelfogadás, boldogság. Ezen  belül, hogy nem bűn, nem rossz, ha magamra is gondolok, ha pihenek, ha foglalkozom magammal. Ezzel még dolgom van. Azt a pihenést, önfoglalkozást ki kell érdemelnem, jó napnak kell lennie, fel kell valamit mutatnom, hogy megérdemeljem és ne én legyek az utolsó, akiről gondoskodom, akire időt szánok. 

Ma blogot írok. Ez is már egy olyan, amit magamért teszek, kreatív munka, a régi énemhez tartozik. Az egyéni terápián megkaptam házi feladatnak, hogy amikor lehet, akkor először magamra fordítsak időt, aztán jöhet a takarítás és egyéb házi munka. 

Egy másik élet #12

Visszaolvastam az előző blogokat. Hát körülbelül ugyanott vagyok, ha nem mégjobban a béka segge alatt. Előzőleg voltak jó és jobb napok is. Meg igazi, szép tavaszi idő, amikor M.-mel sokat voltunk kinn az udvaron, a levegőn. Hátamra csatoltam a hordozóban és úgy sétáltunk a Duna partján, takarítottam a nyári teraszt, szettem össze a frissen mosott száraz ruhákat, ültettem át virágot. M. is nagyon élvezte, más magasságból kémlelte, figyelte a világot.

Aztén jött egy hirtelen töréspont és megint nagyon lenn vagyok. Szinte minden nap, napjában többször a képembe tolja magát az a gyerekkori trauma, amitől nem tudok szabadulni, holott hosszú évekig nem is gondoltam rá. A tudatalattim mélyen elsüllyesztette. Ezzel így elég nehéz megélni a napot, a jót látni, pozitív lenni, kötődni, nem kifárasztani magam fizikailag, hogy ne kattogjon az agyam. 

 Ami a terápiát illeti, van két egyéni terapeutám és egy csoportos is. Szeretném hinni, hogy segítenek és hogy jól leszek, de úgy érzem ebből telejsen kilábalni nem lehet, vagy nem tudok. Ez nem olyan, mint a nátha, ami pár nap és átmegy. Ez rák, ami már áttétes. 

M.  már tíz hónapos és sokat fejlődödt mostanság. Bútorok mentén már járkál, meg-megáll egyedül pár másodpercre, nagy a mozgásigénye, sokat gagyog, új hangokat, szótagokat mond, interaktívabb lett, sokat csibészkedik, kifejezi örömét, nem tetszését, fájdalmát, akaratát. Szeret enni, a társaságot, a kutyákat, a cicit, mindent is felfedezni.

Segítséget kapok, többet is, mint érdemlek és hittem volna, hogy kapok. Hálás vagyok nekik mindenért. Sokszor nem méltónak érzam magam rá, hogy kudarcott vallok, vallottam. 

Pár napja M,-et cici nélkül teszem le aludni már napközben is.  Az elején van, kap cicit, aztán már csak ölelés, simi és ssss van. Az után döntöttem így, hogy mindkét mellbimbóm véresre harapta és tépte a fogaival és párszor sikoltoztam a fájdalomtól altatások alatt. És ő mindezen jókedéjűen nevetett. Bevetettem a házi praktikáim: grapfruitmagcseppek kis olivaolajban, ezzel kenegetem és szépen gyógyul is. Ennek örömére ma megint felsértette a mellbimbóm, játkénak nézi szoptatás közben. Pár napig rajtam fekve szoptattam, mert úgy nem tudta tépni a mellbimbóm. Bár a sebek már alapból fájtak, ha csak a ruha anyaga hozzáért.