Egy másik élet #2

 Nem is tudom, míről írjak, csak írhatnékom van. Szükségem van felnőttes tevékenységre, a baba és a háztartás mellett. Terapeutához járok. Egy olyan terapeutához, aki segít kilábalnom a szülés utáni depresszióból. Nem is tudom, hogy mennyire jó ez, hogy ezt ide leírom, de ez is én vagyok. Mármint már nem lehet letagadni, hogy problémám van. Újból. Négy éven keresztül küzdöttem depresszióval, gyerekkori traumák, sebek, rossz élmények feldologozásával. Akkor azt hittem, sikerült lezárnom a múltat és többé nem jön vissza. De sajnos nem így lett. A szülés utáni depresszió kemény dió, nehéz beismerni is, hogy gond van, mármint akit érint, annak nehéz belátni. Hogy amit tesz, mond, ahogy viselkedik, az már nemcsak a baby blues, kis szomorkodás, fáradtság jele. Most már elkedztük a rendes, személyes terápiás üléseket. És tegnap úgy látta a terapeuta valami megmozdult bennem, javult valami. Remélem így is marad. Nagyon sokat segítenek az ülések, mert más rálátást kapok dolgokra, és egy újabb önismereti útra tértem rá. Megismerni önmagam anyaként.

Nehéz ráhangolódnom az anyaság szerepére, pedig sokan mondták, jó szülő leszek, látni hogyan bánok más gyerekével. Hát ha tudnák, vagy látnák, hogy időnként milyen vagyok az anyai létemben, szerepemben, csak néznének. Én magam is megijedek, hogy ez vagyok én, hogy tehetek ilyet, hogy mondhatok olyat. Van egy ember, akinek a szeretetéért szomjazom, hogy kimondja, Anita jól csinálod, jó anya vagy, segítek, ahogy neked jó, itt vagyok, ha kellek. Viszont ennek a megvalósulását szellemi és érzelmi szintjeink külünbözősége nem teszi lehetővé. Ő A-t tesz, de nekem a B jelenetené azt, amire vágyom. És tudom, tőle ezt soha nem fogom megkapni, mert nem tudja, hogy kell, vagy el sem jut az agyáig, hogy kellene mondania, tennie. Próbálom ezt elfogadni, de baromi nehéz. 

Van egy fiam, aki szinte csak mosolyog, ha rá nézek, kivéve, mikor alszik, vagy  pontos  20 perc  után nyervog a kocsiban, még akkor is, ha nem érdemlem meg. Csak hálás lehetek ezért, érte. Nehéz befogadni ezt a határtalan, minden ok nélküli szeretetet, hogy Neki én, mi vagyunk a világ közepe, természetesen az apja is. Nagy öröm látni, hogy mennyire szeretik egymást, hogy M. milyen ámulattal néz rá, mikor meglátja, mikor apa puszilgatja.

Mi hárman így lettünk család, a két kutyával együtt persze, hiszen úgy védelmezik, szeretik M.-t. Egy olyan család, amit olyanná formálhatunk, ami nekem nem volt. Összetartó, szerető, egymást segítő, támogató, megtartó, biztos hátteret megadó.💗

Egy másik élet

 Nagyon szeretnék egy boldog másik életről írni. De nem tudok. Legalábbis most még nem tudok. Pedig azt mondják a kisbabás hónapok milyen szépek, boldogok, örömteliek. Hát nem az. Nekem elhozta újra a depressziót, a kemény depressziót,hogy minden egyes nap a túlélésért szól, hogy soha nem tudom előre, milyen nap lesz. Ami világos, hiszen a felnőtt embernek sincs két egyforma napja. Tudom, fogjam be a szám, örüljek, egészsésges, stb...elegem van ebből. Szeretném őt szeretni, ahogy a csövön kifér, de nem megy úgy ahogy elképzeltem.

Négy és fél hónapos a fiam, a fiúnk. Az első két hónap még egész jó volt, bár akkor is volt egy mélyzuhanásom, akkor még magam ellen fordítottam a dühömet, sebeket ejtve az arcomon. Most már ott tartok, hogy utálom ezt az egészet. Igen, mindenki azzal jön ki kell bírni, gyereket akartál, ezzel jár. Esküszöm, még bírom magamban folytani a frusztrációmat, feszültségemet, dühömet, de ha valaki egyszer rossz időben rossz helyen lesz, a falnak vágom. 

Anya lettem. Június elsején, 11:45kor. Fizikailag lehet. Megszültem a fiam, testet öltött a 9 hónapos várakozás. Négy és fél hónap elteltével sem érzem azt a mindent elsöprő boldogságot, örömöt, szeretetet, amit elvileg kellene. Vagy sokan vannak ezzel más anyák is és nem beszélnek róla, vagy én vagyok az az egy, aki nem való anyának, és körülötte minden nő álamanya. 

Utálom a napi teendőket, hányás mindenhol, pelenkák mindenhol, szoptatás(mert már harap is, ezen kivül tudom, hogy jót adok neki azzal), NEM ALVÁS (nem véletlen a nagybetű), oltások, betegségek (két hete átestünk az első betegségen, ráadásul mind a hárman voltunk betegek, két nap eltéréssel).

De mindenki a jaj de cuki, kis nyugis, mosolygós baba dumávsa jön. Senki, vagyis pár kivétellel, eszében nem jut megkérdezni, én hogy vagyok, hogy bírom. És mikor el is mondanám, jaj hát ki kell bírni, mindenkinek nehéz, ez van, gyerekkel ez jár. Ja hogyne!

Most ott tartok, hogy teljesen csapdában érzem magam. Ami eddig működött, már az sem működik, Nem tudom meddig bírom még, mennyi erő van bennem.