Nászutunk

Egy éve ilyenkor már nemcsak a lagzinkon voltunk túl, hanem a nászutunkon is. Egy olyan utazáson, ami az első közös volt férj és feleségként. Ahogy emlékszem nem sokáig gatyáztunk, amit az úticélt illeti. Talán csak Párizs előzte meg a nagy döntést, miszerint Rómába megyünk. Nagyon örültem neki, hogy ebben a döntésben nem voltak akadályok, mind a ketten egyöntetűen ott szerettük volna tölteni a mézes heteinket. Még az esküvő szervezése közben férj lefoglalta a szállást, utánajárt fontos tudnivalóknak az út szempontjából, amit autóval tettünk meg. Igen ám, mi, Veressék, a négykerekű paripánk mellett döntöttünk. Férj biztos volt benne, hogy gond nélkül elvisz minket oda. És milyen igaza volt. A több ezer km-es utat odafele egy nap alatt tettük meg, szinte csak pisiszünetekkel. Felváltva ültünk a volán mögött. Elmondhatom, hogy féltem is én arra fele vezetni, de másrészt életünk legnagyobb kalandjára indultunk akkor, és férj ugye nem vezethet annyit egyfolytában. 

Az úton sok érdekességgel találkoztunk. Mikor az Alpokon mentünk át, és az egyik alagútból haladva a másikba hirtelen megváltozott az idő. Az elején még sütött a nap, de az alagút végén egy hatalmas ködös esőbe érkeztünk. Jó hosszú alagutak lehettek...Volt olyan is, hogy nem is nagyon emlékszem részletekre, mert kifogva az egész út talán legrizikósabb útszakaszait, annyira koncetráltam a vezetésre, hogy megfeledkeztem oldalra nézni. Főleg a hegyes részeken az alagutakban a sávok voltak nagyon kicentizve, nagyon figyelni kellett, mikor kamionkaraván mellett suhantunk el. De meg kell itt említenem a kedves olaszok vezetési technikáját is. A sebességkorlátozást nem ismerik, és autópályán a sávváltásnál sem tudják mire van a kormámy  mellett az a kis pöcök, amit jobbra vagy balra kell lökni. Hát ja, bizony leizzadtam mikor, egy olasz mögött mentem, és csak úgy cikázott. Inkább vissza vettem a gázból. 

Még odaefele, az Alpokban.

Na de aztán késő este megérkeztünk a nagybetűs RÓMÁBA. Felemelő érzés volt. A hotelt egy hibás letérés után megtaláltuk, csak egy elveteműlt olasz dudáló sort kellett figyelmen kívül hagynunk a hátunk mögött. Mivel azért volt pár nehéz csomagunk, férj úgy döntött inkább ő pakol be, én meg jelentkezzek be. Angolul. Én... Kihasználva az előző hónapok alatt elsajátított nagy angol tudásomat, plusz használtam a végtagjaimat is, sikerült. A recepciós is kissé beleizzadt...Végtére a lényeget megértettem, de minek kérdez ő tőlem, tudja hogy vért izzadva válaszolok. No de sikerült. A szobánk teraszához közel volt a Vatikán kupolája. Élmény volt minden reggelit így kezdeni. Ja apropó reggeli: az olaszoknál csak az édes reggeli jöhet számításba. Minden nap szemle volt vajjal és dzsemmel, hozzá kis péksütemény, narancslé és latte machiato, amit még az első éjjel egyeztem le a recepcióssal. Ők tuti más kávét isznak, nagyokat nézett rám.

Másnap nyakungba vettük a várost. Jól hangzik ugye? A 40 fokos hőségben igyekeztünk reggel minél korábban belevetni magunkat a turista szerepbe, délután pedig jókat sziesztáztunk, ott ez a divat. Délben alig volt nyitva valami. Minden napra beosztottunk látnivalókat: a Vatikánt, az Szent-Péter teret, az Angyalvárat, egy nap lekocsikáztunk a tengerparthoz (ahol isteni finom, és garantáltan friss kagylós-a fogam alatt éreztem a homokot-spagettit ettem),a Kolosseumot, híres fő tereken sétálgattunk, az egyik közelében megtaláltuk a helyet, ahol a legjobb pizzat készítik, egy este metróztunk is, szép helyeken vacsoráztunk, borozgattunk.

Vatikán felé.

Szent-Péter téren.

Angyalvár.

Kolosseum előtt.

Benn a Kolosseumban.

Piazza del Popolo.

Piazza de Navona.

Benn a Vatikánban.  Sortban és pántosban álltam sorba, úgy viszont nem engedtek be, de egy texasi pár segített nekünk, és kölcsizték a csaj felsőjét és a pasi nadrágját. Aztán odaálltam az őrök elé, kérdezem így már mehetek??Vigyorgtak, mint a tejbe tök. 

Külön meg kell említenem a napot, mikor a Szent-Péter térre érkezve nem tudtunk átmenni azon. Rajta keresztül rövidítettünk. A téren felsorakozott Olaszország összes cserkésze, és mindenki kékben volt, olyan volt mint a tenger. A térre csakis résztvevők mehettek be, azaz a cserkészek. Mi, fittyet hányva a biztonságra (őrök álltak a kapuknál) átmásztunk az alacsony kapukon, és betolakodtunk a tér majdnem közepére. A fiatalok énekeltek, csak úgy zengett minden, annyira szépen énekeltek, hogy magával ragadott a hangulat, olyannyira, hogy már nem is zavart, világos ruhánk miatt szinte kiabált rólunk, hogy nem odavalóak vagyunk. Sokáig sikerült benn maradnunk, olyannyira, hogy bár kissé messziről, de láttuk a pápát. Már ezért megérte átugrani azt a korlátot.

Távolban, az a fehér paca, na az volt a pápa. Beszéddel üdvözölte a cserkészeket, fura volt hallani beszélni. Olaszul.

Egy kis ízelítő, milyen is volt. Maga a csoda.

Szuper négy nap volt, de vége lett , és indulna kellett hazafele. Félúton megálltunk most pihenni, egy éjszakát Velencében voltunk. Dél körül értünk oda, egy hatalmas esővihar fogadott minket, a tenger úgy hullámzott, hogy ki-kifröccsent az útra. Mire a szállásra értünk már jóval délután volt. Nem olyan egyszerű ott parkolni. Estefele vacsi előtt sétáltunk, közben éttermet kerestünk. Mint ahogy a pincértől megtudtuk, az étterem a szállásunktól két utcányira volt, mi meg majd egy órát császkáltuk az utcákon. Tehet róla az ember, hogy minden utca szinte egyforma? És az utca nevek sem egyértelműek. És hab a a tortán, hogy a kétszemélyes vacsiért annyit fizettünk,hogy máig emésztem....

Másnap még futotta az indőnkből egy rövidebb sétára, de dél körül útnak eredtünk, már kezdett nagyon meleg lennni.

Férj mindenre gondolt, és esőkabátot is pakolt. Kellett is, mert mire a parkolóháztól  egy fedett helyre jutottunk, két hídon is át kellett menni.

Welcom drink a velencei szállásunkon. És ott reggelire svédasztal volt, hurrá főtt virsli, mustár, sült tojás és felvágott!!

Fantasztikus egy út volt. Mi ketten, és az Astránk, akiben nem csalódtunk. Egy köhintés nélkül hazavitt minket.