2018. június 15., péntek

A nagy utazááás #2

Tehát jön még több Franciország, annak  tenger (vagy már óceán) partja, Párizsa, emberei, ételei. Nagy izgalommal töltött el bennünket, mikor az odafele úton végre megláttuk a Párizs várost jelölő táblát. Juhhéééj, jövünk Eiffel-torony, meg Louvre, meg Mona-Lisa, meg Quasimodo, meg Szajna, nem menjetek sehová. Ja hogy  is tudnának!😁

Párizs előtt még azonban bepillantást nyertünk egy nemzetközi védett park övezetbe. Egy naaagy tó közelében volt a szállásunk, mindenütt gyönyörű természet. Ez bicajozásért kiáltott, így érkezésünk másnapján kora reggel felnyergeltük lovainkat, és egy naaaagy kerékpározósra indultunk. Ami a végén nagyon is nagynak sikeredett....kisebb kimerüléssel, de azért lezavartuk. A lelket gyógyító csend után, ismét jól esett a lelket erősítő természet, és annak minden szépsége. 

A Lac des Settons-i tó.


Mivel kezdedt mocsaras lenni a tó széle, így, hogy tovább tudjunk menni, ilyen attrakció hidat építettek a tóra.


A nemzeti parkban, egy újabb, kisebb vízesés. Fel is másztam oda.



Tovább sétálva egy másik vízezésre bukkantunk, mi a tetején vagyunk. Itt férj nem engededt leülni a szikla szélére, hogy jobb legyen a kilátásom a vízesésre. Pedig olyan biztos voltam a dolgomban, hogy milyen jó lesz oda leülni.😊




Nos, Párizs, valamikor a délután korai órái. Egy föld alatti parkolóházat üldözünk, jól restnek kell lenni, ezek a franciák valami elképesztő forma-1 a  meg rally sofőrök, a turista szinte kis bolha nagyságnyi idegennek érzi magát. Elérkezünk egy majdnem 5 sávos körforgalomhoz, ahol még a kréta por utolsó szemcséje sem jelzik, hogy most akkor melyik sávban menjünk, a GPS meg egyre azt szajkózza menjél már erre meg arra. Mondanám neki, hogy sorry, kussolj, időt kérek, gondolkodni kell. De nincs idő az elmélkedésre, mögöttünk egy taxi sofőr egy mindenre elszánt véreb határozottságával kihasználja az előttünk lévő 2 cm-nyi helyett, s elénk furakodik. Közben nagy vehemenciával magyarázza, hogy te hülye turista maradtááá vóóóóna otthon. Mi meg állva a helyzet magaslatán, nem foglalkoztunk a francia buldoggal, imádkoztunk, hogy ebből a miaszarhogynincseneksávokésméghogyeznemelégmégelőttünkhárombicajosmellettünkszinteatükrötsimítjakétautójaésamásikoldalrólisnademindegymertvégülismegúsztukéskinnisvagyunkaslmasztikábóldeazértleizzadtamtízkilót körforgalomból és robogunk tovább Párizs utcáin. Mire az érzékszerveim teljesen az élüket vesztették, megtaláltuk azt az átkozott föld alatti parkolót. Na banyek, itt is olyan mélyen van, hogy annál mélyebbre az emberiség már nem is süllyedhet, legalább is remélem. Kijutva a pokol bugyraiból, az idő még egész kellemes, de felkészültünk a legrosszabbra is. Magunkra pakoltuk a kocsi fél tartalmát, és irány a szállás. A recepciós olyan francia angolsággal mondta a szövegét (hello meg minden, mizu, jol vannak, stb?), hogy nem tudtam, most hozzánk beszél, vagy csak szidja a Jó Istent (sorry),  hogy megint munka van (D.P.😁). S közben nekem beszélt, mondom mi van, ezt az angolt még az amerikai elnök sem értené (miért ért is ő valamihez?). Mondom férjnek, csinálj valamit, kezdek félni ettől a nőtől. Éles hallásával végül sikerült megoldani mindent, és még nem is ő az amerikai elnök, pedig ezek után már lehetne. 😁
Ezek után, hogy "helyrerázódjunk", kimentünk megnézni Párizst. Ezt műveltük három napik, láttunk is sok mindent. Emlékezetes marad számunkra ez a város, de nem éppen az Eiffel-torony vagy a jó idő miatt. Az egyre csak romlott, és romlott, a végén már szakadó esőben jártuk be Versailles-t, de végül is nekünk ez marad meg emlékezetesnek. A toronyba fel sem mentünk, mert valakinél a sok ember és az zárt tér miatt jelentkeztek az "elvonási" tünetek, így a nagy liftezés kimaradt. Ezt viszont kárpótolta a kora reggeli Notre-Dame templom látogatása, amikor is alig volt ember, a Trianoni kastélyt látni teljes pompájában, amit akkor csak a magunkénak tudhattunk, és hogy járhattunk a Da Vinci-kód film helyszínein,  hogy láttuk Mona Lisa sejtelmes mosolyát, szinte testközelből, hogy a Louvre múzeumban jártunk az eredeti történelmi épület megmaradt romjainál. Ezek fölé építették rá a Louvre-t. 
A helyiek egyébként nem igazán turista kedvelőek, mi ridegeknek éreztük őket. A városban a terek mindenhol extra nagyok, minden nagy távolságra van egymástól, a Louvre múzeum hatalmas, a tér is az épülete körül monumentális. Az ott élő emberek szerintem herótot kaphatnak már a sok idegentől, főleg a húzott szeműektől, mikor áprilisban, szezonon kívül is annyi van ott belőlük, hogy kő kövön nem marad, és egy folytában mindenki és minden szemébe vakuznak. Autózásaink során felfedeztük a hasonlóságot a vidéki városkákban. Tipikus a téglás berakású, vagy kirakásű templomok, házak, mindenhol az az igazi province stílus, és élettér, ezekből mind sugárzik a province életérzés is. A csodaszép hegyes Svájc után dombosabb, néha síkságosabb vizekre eveztünk. A bagettájuk pedig finom, de más normális kajájuk, sőt az édes reggelijükön kívül nem igen van. Mondtam is férjnek, hogy dezsavű érzésem van, mert Rómában is megízleltük az édes reggeli összes 50 árnyalatát. 

Megyünk és minden érzékszervünk beélesítve.

Notre-Dame. Mi másnap reggel mentünk, sehol egy ember előttünk a sorban, és ingyen.

Sacré-Coeur. Felmentünk a lépcsökön, a templom előtti kis téren egy francia utcai zenész szórakoztatta a népet. Jöttek Svédországból, Brazíliából, Dániából.

a francia parlament

Saint-Sulpice tér és a templom, itt járt Robert Langdon és Sofie is.

Trianonban, ahol máshová kerültünk,  s mindez megpecsételte  életünket.






Az említett romoknál, a múzeum épülete alatt.Jössz kifele egy szükebb méretű átjáró folyosón, jobbra fordulsz, és ez fogad.

Kifele tartunk. Ez a bejárati aula, hatalmas. Fentről a lépcsőn lefele jönnek be az emberek.Nekünk reggel 9-r volt jegyünk, férj mág utazás előtt online megrendelte, így az elsők között mehettünk be.




A Versailles-i kastely legnagyobb kastély a világon. Hideg volt, ömlött az eső, emberlöketű szél,  de mi nem adjuk fel!!

Párizst elhagyván fellélegeztünk, no nemcsak a szmogtól, hanem úgy az egésztől. Nem lett a kedvenc városunk, viszont elismerem látni kell, tudtak ezek a franciák alkotni, és nagyokat is alkottak. Pár óra múlva felértünk Észak - Franciországba, egy tengerparti városba. Ott nagyon éreztük a hangulatot, mindjárt más színünk is lett, de melegünk nem. Hideg volt szó szerint, a helyiek viszont kinn a parton sütkéreztek, mindenhol sirályok, valami nagyon jó hangulata volt az egésznek. Meg is egyeztünk abban férjjel, hogy ez a Franciaország már tetszik. Pihenős-lazítós kitérőként belépőnk volt a tenger alatti világ állatait és életét bemutató interaktív programra. Láttunk ott minden kicsi és nagy állatot, ami a tengerben, és esőerdőben él. A fókák nagyon aranyosak voltak, a pingvinek is bemutatkoztak nekünk, a rája engedte magát simogatni, a cápák egy mesterségesen kialakított tóban úsztak alattunk, mint ahogy a Baywatchban szoktak. 


Plage d´Ambleteuse





Élménnyel gazdagon és teli pocakkal mentünk tovább. Igen, teli hassal mindig minden szebb. :-). Megérkeztünk a szállásra. Ha itt nem volt szél, akkor sehol. A tengerparti városban a parton is úgy kellett fogni a ruhánkat, hogy le ne fújja rólunk, itt már viszont a fejünket kellett fogni, hogy a helyén maradjon. Itt lehettünk volna csak igazán Szelek szárnyán :.). Voltunk is. Pihenő és valami vacsorának nevezett  kajálás (már annyira flancos étterem és ételek voltak, hogy a környezetemben élő háziasszonyok jobbat főznek) előtt egy óceán parti francia étteremben elmentünk a szirtekhez. Olyan szél volt, hogy azt már fokozni nem lehet. De mit sem törődtünk mi ezzel, a táj, a kilátás volt a lényeg. Ezen a helyen még ma is megvannak a II. világháborúból maradt figyelő bunkerek, ahonnan az náci katonák lesték az ellenséget. Még bunker múzeum is volt ott. Együttvéve feledhetetlen az, amit az ember ott lát, megél. 

 Cap Gris Nez. Itt mintha valóban megállt volna az idő. Csak vagy te és a tér körülötted, más megszűnik létezni.

Franciaország Angliához legközelebbi pontján. 


Érezve a nap meleg sugarait.

A kendővel a fejemen úgy éreztem magam, mint Sofia Loren.

Az esti fényekben látva és nézve. 

Másnap Calais város felé a tengerparton.

Éppen apály volt,  bő 500 métert kellett gyalogolni, hogy elérjünk a vízhez bevégezni a feladatot. 



Ennyit fért bele a mi Franciánkba (8 nap), remélem élveztétek velem, velünk az utazást. Legközelebb már Hollandiában kötünk ki, ahova férjjel nagyon visszavágyunk.Tartsatok velünk akkor is, a kirándulás harmadik, azaz utolsó etapjára. 

Nincsenek megjegyzések: