Viszlát városi élet, helló vidéki élet!


Ezt a bejegyzést még a költözésünk napján, szombaton szerettem volna megírni, de egyrészt úgy elkapott a gépszíj kipakolászás ügyben, hogy nem tudtam abbahagyni (pedig Kriszti kuzinom megfogatatta velem, hogy nem kell mindjárt nekiesni), másrészt meg a posztírós terveimnek a szomszédom tettek keresztbe. És mi ennek hogy örültünk.  Alaposan kitervelték a dolgot. Először férjet csalták át magukhoz egy hideg sörre (eszméletlen meleg volt, pedig már este fele voltunk), aztán meg engem hívtak át. Hát nekem is lecsúszott egy jó hűtött sör...Annyiiira jó volt ott. Annyira kedvesen fogadtak, mosolyogtak, beszélgettünk, röhögtünk (szó szerint vihogtunk...). Két szomszéd még versenyzett is azon, melyikük hív meg minket előbb kis alkoholozásra.  Na de már elkalandoztam a témától, először is elmesélem költözésünk történetét. 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy férj és feleség. Éltek, éldegéltek a nagyvárosban. Közben építgették új kuckójukat, és egy széééép nyáááári nap elköltöztek és boldogan éltek míg meg nem....Lenne így a mese, ha a rövid változatot választjuk. De szedjük lépésról lépésre. Az utolsó házprojektes bejegyzésben leírtam, mivel érkeztünk a költözés előtt, most pedig megosztom a magát a költözést.  

Mindenképpen szerettem volna valami rendszert vinni a cuccaink bedobozolásába, el akartam kerülni, a hol van a fogkeffém és a töltöm (mintha ez lenne a két legfontosabb dolog) című férjet az őrületbe kergető körkérdést. Ezért is nagyon jól jött Via költözési cikke. Utána nem sokkal be is szereztem magamnak hozzá a megfelelő spirálos füzetkét, meg persze minden mást, amit a cikkében taglal. Ami nekem bejött, hogy minden dobozt tetejét és oldalát eláttam egy kisebb címkével, hogy mi találhato az adott dobozaban. Voltak kisebb cipős dobozaim, azokat jól megpakoltam, majd beraktam őket egy nagyobb dobozba, és hogy tudjam mi van benne, a tartalom tetejére raktam egy kitöltött csomagoló listát, hogy ne kelljen minden egyes kisebb dobozkát megnéznem. Minden törékeny tárgyat jól bebugyoláltam újságpapírba, és a dobozon is feltűntettem nagy betűkkel TÖRÉKENY. Mivel hat helyiségbe pakolhatunk (egyenlőre), így az szerint dobozoltam. Amit egy helyen pakolok, vagy egy helyre való, az egy dobozba ment. Pl. a konyhában a sütéshez valókat egybe, a tányérok-poharak együtt, tálak-edények egybe, könyvek-írószerek-füzetek-töltők együtt utaztak. A ruhákkal ugyanígy jártam el. Nyári ruha, alsónemű, zoknik, rövidujjük egy zsákba, és már mehettek is a kommódba. A téli ruhákat, pulcsikat, sálakat, melegítők szintén egy helyen vannak. Minden doboz tartalmát feljegyeztem a kis füzetembe, hogy ott követni tudjam, mi hol van. A szobaák kaptak egy-egy színt(konyha és étkező-narancssárga, vendégszoba-világos zöld, nappali-világos lila, dolgozó szoba-kék, terasz-sötét zöld, gardrób- rózsaszín, zuhany-libazöld) és több oldalt a listázásra. Megérkezéskor így könnyebb volt, nem kellett senkinek a nyakában loholnom, mit hová tegyen. Ennyit talán a praktikus részéről. 



Érzelmi szinten azért nem volt ilyen egyszerű. Hiába volt a sok rossz érzés az egyedülléttől, a bezártságtól, a sok idegentől, a sok megmagyarázhatatlan szorongásérzet, nehezebb volt elmenni, mint hittem. Sok minden jó is kötött azért obba a lakásba, sok közös munka, amihez sok emlék is fűződik, meg persze névnapok, szülinapok, családlátogatások. De egy idő után kezdtük azt érezni, hogy "kinőttük" a lakást, tovább kell lépni. 

Peti még csütörtök este átjött segíteni.


A volt nappalinkban.


Még egyben  a háló pénte délután, a ruhákat pakolom.

A konyhai dobozokból volt a legtöbb, ez csak a kezdet...



Gyarapodunk...




Mikor már visszhangzottak a szobák az ürességtől, körbe jártam a szobákat. Vissza emlékeztem, milyen hosszú utat tettünk meg ott, és milyen hosszú út vár ránk az új házban. Teljesen más volt már érzetem. Örültem neki, hogy elmegyünk innen, és hogy HAZA megyünk. Férjjel is mégegyszer együtt végignéztünk a lakáson.

Indulás előtt még lefotóztam a felsorakozott 5 autót, ahogy konvojban állva várnak a starta. Így intettünk pápát a  11 emeletes panelháznak.

Leghátul Peti.


Már majdnem ott vagyunk, pihenő...


Az első közös ebéd, hiányzik pár családtag még...

Férj gondolt egy nagyot, nem lehetett nemet mondani.

Nos, kérem szépen ez a poszt tegnap sem született meg, mert vendégeink voltak. A szomszéd pár a kislányukkal benéztek hozzánk, és előttük Reni barátnőmet fogadhattuk.

0