2016. december 16., péntek

December a Kis-Dunán

téli bakancs listámon szerepel az, amiért ez a mai poszt megszületik. Téli Duna-partot szerettem volna fotózni, és tegnap előtt hullott a hó. Na mondom magamnak soha vissza térő alkalom (ahogy a mostani teleket ismerjük). Gyerünk csizmát, még egy réteget, kabátot, sálat, sapkát fel, és irány a folyópart. Imádom, hogy csak pár lépésnyire van tőlünk a természet!! Természetesen a telefonom nem maradhatott itthon, ő az, aki mindezt megörökíti nekem, és így Nektek is. Gyerekek az a csend, hó, -igaz nem volt olyan sok- a ködös kopárság, a  csípős friss levegő leírhatatlan érzés volt mindezt a magaménak tudnom. És ezért senki semmit nem kért cserébe.  Csak én magamtól valamit: hogy ne féljek kiélvezni a jó és szép pillanatokat.
A séta alatt alább hagyott a hó hullás, már megfordultam, hogy hazafelé jövök, akkor láttam meg egy kincset a levelek között a földön...

A kedvenc helyem. A pad még megvan.



A hídnál, a lépcsőnél el látni messzire.

Fagyöngy akadt a szemembe, nem volt szívem ott hagyni.

Halványan látni a hópelyheket






Megjegyzés küldése