Nagyon sokszor azt élem meg, hogy a gyerek megszületésével mintha megszüntem volna létezni mások szemében. A gyerekre összpontosulnak a kérdések, jó baba-e, jól alszik-e, még szoptatok-e, a gyerek jól van-e. Én, mint ember, nő mintha teljesen láthatatlan lennék, nem látnak a gyereken túl. És ez teljesen megsemmisítésként hat rám, és szerintem minden anyára. Hogy én hordtam ki, szültem meg, de ahogy ő itt van, én nem vagyok. Azzal, hogy érdeklődnek nincs semmi baj, csak azzal, hogy ha meg is osztom bánatom, vagy véleményem, akkor én vagyok az ufó, hogy ilyeneket oldok, hisz ez ezzel jár, ki kell bírni. Meg előjönnek az ő történetükkel, hogy neki még rosszabb volt, akkor én mit nyavalygok.
Nagyon fáj az is, hogy családon belül szapolnak, hogy milyen anya vagyok, hogy milyen feszes ütemtervünk van, hogy túlságosan komolyan veszem és hogy gyerekesen viselkedem. Azt hittem, hogy valamelyest tud rendeződni a kapcsolatunk, de attól tartok azok a bizonyos falaka ott maradnak kettőnk között.
Igen, túlparás vagyok, mident túlgondolok, főleg hogz tudjuk tartani a napi alvásokat, és túl fáradt attól pszichésen, hogy mindig készenlétben kell lenni. Egy sorozatrészt sem tudok teljes nyugodtságban megnézni, hogy ne stresszeljek.
Abban bízom, hogy idővel csak jobb lesz. Szivesen mennék M.-mel közösségbe, de közben emberekre meg nem vágyom, mert az anyukáknak is csak egy témájuk van: a gyerek. És hadd ne kelljen még ott is erről beszélni, versengeni, hasonlítgatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése