Nem tudok felengedni. Ha nem alszik a gyerek, attól vagzok frusztrált, dühös, ha alszik, akkor attól, hogy meddig fog aludni. Egész nap agyalok, milyen lesz a napunk, hogy aludjon is eleget, de ne túl sokat, mert akkor az esti altatás nehezebb. Második napja alszik háromszor, újra. Így altatásból és játszásból meg házi munkából áll a napom. Elegem van. Jobb napjaimo is, mikor mosolygok, az csak kivülre mutatom, belül már a másnapnál tartok, milyen lesz.Ugyanaz, de folyamatos tervezés, agyalás, újjab adag frusztráció, düh, tehetetlenség, hogy ne tudom, mikor lesz jobb.
Nem találom magama az anyaság szerepében. Nem arról van szó, hogy én nem akartam gyereket. Akartam. De nem dőlt volna össze a világ, ha nem sikerült volna. Viszont sikerült. Itt van egy édes, mosolygós 5 hónapos baba, aki egészséges, csak audni nem akar. Én meg sírok. Az elején ügyeltem, hogy ne lássa, ma már mellette, előtte sírok. Olyankor látom a tekintetén, Anya mi a baj? Mindenk ok, én szeretlek! És úgy érzem én vagyok a világ legrosszabb anyja, mert nem élem meg a napokat, hanem csak túlélem.
Elkezdtem olvasni, Újra. Hónapok óta nem volt a kezemben egy rendes regény. Eltökéltem, hogy muszáj valami felnőtteset csinálnom. Durica Katarina legújjab regénye a Mennyit adtál érte? nagyon is felnőttes témákat boncolgat. Szeretem ahogy ír. Három gyerek mellett, és regényeket ír. Én meg...én meg....hagyjuk is!
Megyek míg alszik még és olvasok. Minden altatásnál félek, hogy el fog-e aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése